Donna Salvatore

„A föld jégsapkái elolvadtak és mindent elöntött a víz. A megmaradt emberiség kisebb-nagyobb szigeteken próbál túlélni. Mánuel, a bátyám, aki a kolóniánk vezetője, pár éve egy visszatérő álomban azt látta, hogy megszűnik a kapcsolatunk a külvilággal, ezért elutazott, hogy beszerezzen mindent, amire egy ilyen helyzetben szükségünk lehet. Csak annyit hagyott meg, hogy minden éjjel működjön a világítótorony. Hamarosan megmagyarázhatatlan okokból megszűnt az elektromosság. Azóta nincs kommunikáció a többi kolóniával, és mivel elektromos szikra nélkül a robbanómotoros járművek sem működnek, nem tudjuk elhagyni a szigetet. Csak vitorlásaink vannak, de azokkal nem jutunk sehová. A készleteink fogynak, vitázunk a túlélés lehetőségein, de valójában nincs esélyünk. Egyik terv se józanabb, mint a bolond Elád álmai. Ez a csávó ébren álmodik. Egész nap a kikötőben van, és valahogy agyára ment az azúrkék tenger… azt mondja ellát a horizont mögé. A minap az egyik lányt is behülyítette… már az is mindent lát… például egy hajót, ami elektromosság nélkül működik. Ostobaság. Annyi a valószínűsége, mint hogy megéljük a jövő nyarat. Bár… ha már nincs remény, bármibe belekapaszkodik az ember… talán tényleg eljött az idő, amikor az álmok útmutatásként szolgálhatnak a valósághoz.”